Várostörténet

Székelyudvarhely (románul Odorheiu Secuiesc, latinul Areopolis, németül Oderhellen, szászul Odderhällen) megyei jogú város Romániában Hargita megyében. Az Udvarhelyi-medence gazdasági és művelődési központja. A megye második legnépesebb városa. A székelység történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja, s Székelyföld évszázados hagyományokra visszatekintő székhelye. Fontos közúti csomópont, vasúti végállomás. Az Udvarhelyi-medence egyik legkorábbi települése. Székelyföld és a székely székek központja évszázadokon keresztül.

Fekvése

Csíkszeredától 52, Marosvásárhelytől 100, Kolozsvártól 200, Brassótól 100 km-re fekszik. A város határvonalának hossza 40 km, bel- és külterülete 4779,21 ha, amelyből a belterület épületekkel fedett része 389,30 ha, míg az utak és terek összesen 144,85 hektárt tesznek ki.

Nevének eredete

Először az 1333. évi pápai tizedjegyzék említi Uduorhel néven, de a helység már korábban is létezett. Neve arra utal, hogy e helyen tartotta udvarát a székelyek ispánja. Székelyföld hagyományos központja, a székely székek bíróságai előtt hozott ítéletek ellen ide fellebbezhettek.

Története

1301-ben Uduord néven említik. A településnek az Árpád-korban valószínűleg Telegd volt a neve. 1357-ben Nagy Lajos király vezetésével itt ülésezett az első Székely Nemzetgyűlés, amely egyrészt a székelyek, másrészt Erdély több várának jogi vonatkozásait tisztázta.

Székelyudvarhelyt valószínűleg Zsigmond király emelte városi rangra, aki ugyancsak járt a településen, amikor István erdélyi vajdával gyűlt meg a baja, de az erdélyi fejedelmek is megadtak minden kiváltságot a városnak.

A helység első vára egy korábbi kolostor köré 1492-ben épült fel. A városhoz közel van Budvára, amiről azt tartja a legenda, hogy régi székely vár. A város 1558-ban Izabella királynétól adómentességet nyert. A Székelytámadt várat János Zsigmond építtette a legyőzött székelyek megalázására 1562 és 1565 között. Ezt a Mihály vajda oldalára állt székelyek 1599-ben lerombolták, 1616-ban pedig Ali pasa égette föl. 1621 után Bethlen Gábor az erődítmény újraépítését rendelte el. 1704-ben a várat Tiege generális hada fosztotta ki. Az erődítményt visszafoglaló Pekry Lőrinc a székelyekkel leromboltatta a várat, amelyet ettől kezdődően Csonkavárnak neveznek a helyiek. Az egykori erődítmény jelentős maradványai napjainkban is láthatóak.

Itt született 1553-ban Székely Mózes, Erdély egyetlen székely fejedelme, aki gyermekkorát Székelyudvarhelyen töltötte, de gyakran megfordult Sófalván és a Sóvidéken, ugyanis az édesapja Literáti Székely János (vagy másképpen János deák) 1568-tól a székelyek sóbányájának kamarása lett. János deák korábban Udvarhely jegyzője is volt, aki magyar nyelven állította ki a tímárok céhének alapító okiratát. (És a bírónak és a tanácsnak jó egészséget kívánunk. Kelt Udvarhely mezővárosban az előírt időben s az elől megírt 1556-ik évben János deák Udvarhelyszék jegyzője.) Székely Mózes Báthory István fejedelem oldalán harcolva az erdélyi fejedelmi testőrség parancsnoka lett, majd lengyel királyként vitézségéért „szentelt lovaggá” ütötte és a sófalvi sóbánya kamaraispáni tisztségét tölthette be 1583-tól. Székely Mózes később az erdélyi hadsereg főparancsnoka lett és az erdélyi rendek 1603. április 15-én megválasztották fejedelemnek.

Az 1876-os megyerendezés során Udvarhelyszék területének kisebb kiigazításával Székelyudvarhely székhellyel alakult meg Udvarhely vármegye.

Lakossága

Székelyudvarhelynek 1910-ben 10 244 lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Udvarhelyi járásának székhelye volt. 1992-ben 39 959 lakosából 38 926 magyar (97,41%) anyanyelvű. 1996-ban 39 484 lakosa volt. 2002-ben 36 926 lakosából 35 315 magyar (95,62%) és 1087 román (2,91%) anyanyelvű volt. A lakosság felekezeti összetétele 50% római katolikus, 45% protestáns.

2011-ben 34 257 lakosból 32 198 magyar (94%), 832 román (2,43%), 19 cigány, 7 ukrán, 8 német és 3 más anyanyelvű volt, 1184-en nem vallották be anyanyelvüket. Nemzetiség alapján 31 665-en magyarnak (92,43%) illetve 861-en románnak (2,5%) vallották magukat, 1194-en nem nyilatkoztak nemzetiségükről.